Ode

(...)

Óh, mennyire szeretlek téged,

ki szóra bírtad egyaránt

a szív legmélyibb üregeiben

cseleit szövő, fondor magányt

s a mindenséget.

Ki mint vízesés önnön robajától,

elválsz tőlem és halkan futsz tova,

míg én, életem csúcsai közt, a távol

közelében zengem, sikoltom,

verődve földön és égbolton,

hogy szeretlek, te édes mostoha!

(...)

/József Attila - Óda/